Lehet-e életpálya a természetgyógyászat?

Amikor kislány voltam, zongoraművésznek készültem. No nem azért, mert tetszett – habár egészségesen magabiztos ovishoz méltó módon, elég jól elvoltam azzal, ha mindenki rám figyelt. De sokkal inkább azért tetszett, mert anyának tetszett, és amúgy is azt mondta, hogy a nagy művészek halhatatlanok, nekem pedig ez az ötlet igen felkeltette az érdeklődésemet.

Miután felcseperedtem, professzionális muzsikushallgatóként a hétköznapjaim részévé vált a követelményeknek való megfelelés, és én elkezdtem félni az emberektől, az ítéleteiktől, a kárörömüktől, a rosszindulatuktól – a visszajelzéseiktől és figyelmüktől úgy általában, míg végül elviselhetetlen nyomás forrásává, valódi kínzóeszközzé vált számomra az önbizalmam gyermeki hőskorában olyan nagyon szeretett színpad. A félelmem végül olyan méreteket öltött, hogy többé már nem tudtam énekelni: 19 évesen elveszítettem a hangomat. De érdekes módon ez csak akkor nyilvánult meg, ha bementem az iskolába, és mások is hallgattak. Onnan kilépve, kiszakadva már semmi bajom nem volt, még kórust is vezettem, és minden teljesen rendben, a helyén volt.

Jobban belegondolva, ekkor szembesültem először a betegségek nyilvánvaló lelki okaival.

Olyan voltam, mint a gyermekkoromból ismert pucérnős tollak, amelyek írás közben felöltöztek, majd megfordítva ledobták a ruháikat. Éppen így függött az én hangom hallhatósága is attól, hogy a főiskola ajtaján éppen belül vagy kívül vagyok-e, és bevallom, nem sokat segített rajtam a tanáraim kíméletlensége sem. A végén már igazán dühös voltam már rájuk, utáltam őket. Nem csoda, ha nem bírtam előttük megszólalni sem, és féltem, minden nap féltem. Ott belül, tudod!

Aztán jöttek más tanárok, akik szerettek, és valamelyest kigyógyítottak a kétségeimből, meggyógyították a lelkemet, és azzal együtt visszatért az énekhangom is. Ott volt például Tanbá a veszprémi zeneiskolából, aki már a legelső közös énekóránkon odaparancsolt a tükör elé – akit amúgy Lujzának nevezett –, és döbbenetes, de nem bírtam szembenézni magammal! Ott álltam minden egyes héten szemtől szemben Lujzával, vagyis önmagammal, és az volt a legnehezebb, hogy felemeljem a tekintetemet, és belebámuljak éneklés közben a saját arcomba. Borzalmas egy kínlódás volt, mondhatom, ám az első év végén végül megtört a jég, és egy napon újra megszólaltam: énekelni kezdtem, és már csak idő kérdése volt, hogy ismét benyújtsam a jelentkezésemet, ám ezúttal Budapestre, ahol találkoztam Lángocskával, a szupertanítvánnyal, akiért úgy érztem, megérte mindezt végigbénázni. De a félelmek a professzionalitással együtt tértek vissza, és rájöttem, hogy én már soha többé nem leszek képes félelem nélkül énekelni. Ma is énekelek kórusban – addig megy jól, amíg nem hallom a saját hangomat. Addig nem félek, mert valahogy tudat alatt azt képzelem, hogy más sem hall, pedig nem így van: még azt is mondták, hogy tetszik nekik!

Felnőtté válva lassanként felismertem, hogy valójában én nem tudok és nem is szeretnék ennyire kitárulkozni. Úgy éreztem, jobban esne inkább valamiféle kevésbé nyilvánvaló nyilvánosság előtt válni halhatatlanná – például önmagamban vagy akár egy blogon. Úgy akartam megmutatkozni, kifejezni magam, hogy közben ne kelljen látnom a közönségemet, és ne tudjam meg, ki csodálta – vagy éppen rühellte – adott napon a munkásságomat, és soha többé ne fordulhasson elő, hogy hazaküldenek „a szemetemmel”, hogy gyakoroljak még.

Attól a pillanattól kezdve, hogy nem kellett a saját hangomat hallanom, nem voltam jelen, és nem kellett látnom, amikor valaki éppen úgy döntött – hangosan vagy magában –, hogy nem felelek meg az elvárásainak, nem vagyok elég jó, képessé váltam az őszinteségre, valódi kitárulkozásra az arctalan közönségem felé. Az írás bujkáló művészet, ahogyan a képzőművészet, a grafikai tervezés vagy a marketing is. Ilyenkor csak a bemutatókon izgulunk, meg a kritikákat olvasva, és így könnyebb ívben lesz… Ja nem, ez csúnya szó! Elkerülni (Ez az!), figyelmen kívül hagyni a rosszindulatot.

Ma már el-elmerengek azon, hogy vajon mi történne, ha a gyermekeket senki semmilyen irányba nem indítaná el, hanem – amúgy Waldorf-módra – egyszerűen csak hagynánk, hogy minden gyermek azt csináljon, amit akar, bízva abban, hogy minden embernek, így neki is, belső igénye van a fejlődésre és a tanulásra. Mert a gyermekek szomjazzák a tudást. Kíváncsi vagyok, hogy vajon több kiteljesedett életet látnánk-e magunk körül?

Az is eszembe jut, hogy ha anno nekem sem „segített” volna senki a pályaválasztásban, vagy elirányítottak volna azokhoz a „szakemberekhez”, akik a számomra legfontosabb, mély, bensőmből fakadó kérdéseket meg tudják válaszolni, akkor meglehet, hogy ma szerzetesnő lennék, gyógyító vagy más furcsaságok. De az is lehet, hogy orvosnak vagy pszichoterapeutának álltam volna, s idejekorán megkezdve képzésemet ma már teljes saját eszközrendszerrel gyógyítanék megbecsült szakemberként.

Amikor erre gondolok, elpazarolt éveknek látom azt a harmincsokat, amelyet nem az írás és a gyógyítás szolgálatában töltöttem. Pedig ez butaság! Emberi sorsokat nem lehet innen, belülről meg lentről elbírálni, sem pedig megváltoztatni azzal, hogy azon merengünk, „mi lett volna, ha…” A felnőtté válás, az érés, a saját szenvedélyünk, céljaink megtalálásának folyamatára, a jelenhez vezető útra érdemesebb inkább hálával és önmagunk iránti tisztelettel tekinteni, és hinni abban, hogy egyetlen napunkat sem pazaroltuk el, hiszen minden bizonnyal a legjobbat akartuk, arra törekedtünk!

Vigasztaló, hogy tulajdonképpen mindenki felnőttképzésben kezd el természetgyógyászatot tanulni – nyilván azért, mert minden természetgyógyászati irányzat esetében vizsgakövetelmény az érettségi bizonyítvány. Elnézve az érett éveikben szorgalmasan tanuló természetgyógyász-palántákat, átfut ugyan az agyamon, hogy vajon lehetett volna-e belőlük gyógyító már a kezdetektől fogva is, ha nem mennek el valami más pályára, de aztán rájövök, hogy ez nem lehet véletlen. Egyrészt az érettségizők talán nem is tudnák, hogy létezik ilyen képzés – talán éppen ezért nem találkoztam még soha egyetemistakorú, tehát 18-23 éves természetgyógyász-növendékkel. Bizonyos képzések esetében a kor is szerepel a felvételi követelmények között (Életmód-tanácsadó és -terapeuta szak), no meg a diploma (az orvosi diploma a hagyományos kínai orvoslás, az akupunktúra- és a homeopátiaképzések esetében követelmény, illetve az életmód-tanácsadó és -terapeuta szak esetében a humán diploma a képzés feltétele). Tekintettel a természetgyógyászat holisztikus szemléletére, ez nem biztos, hogy baj: a lelki dolgok feltárása, megértése bizonyos élettapasztalatot és érettséget is feltételez, noha óvakodnék azt mondani, hogy élettapasztalat hiányában nem lehet valakiből kiváló terapeuta.

Jó szakma amúgy a természetgyógyászat. Bízom benne, hogy lassan talán visszaszerzi a becsületét kishazánkban, egy napon majd benne lesz a köztudatban, és ugyanolyan tiszteletreméltó dolognak számít majd okleveles természetgyógyásznak tanulni, mint gipszmesternek, pincérnek vagy akár más okleveles egészségügyi szakdolgozónak (pl. ápolónak vagy mentőasszisztensnek). Én magam is ezért dolgozom.

Éppen 5 éve (Juhé! Januárban ötéves – hivatalosan is meg statisztikailag is – ráktúlélő leszek!) két hasfelmetszett fetrengés között fogalmazódott meg bennem, hogy „mennyire szuper lenne, ha nem csak olvasgatnék a gyógynövényekről, meg elgondolkodnék a megfelelő jógagyakorlatokon, meg energia-gyógyítgatnék, meditálgatnék és lélekbúvárkodnék, hanem összefoghatnám és rendszerben szemlélhetném a gyógyítást, mindenkinek eszközt adva a gyógyuláshoz, aki hozzám fordul!” Kellett még ugyan további 3 év, mire tanulni kezdtem, de ez a legkevesebb! Lényeg, hogy gyógyító leszek, és amikor az utolsó, alternatívmozgás- és masszázsterapeuta-tanfolyamomra jelentkeztem, finom fellélegzős szívdobogás jelezte, hogy most jó úton vagyok, és megtaláltam az örömemet a tanulásban.

Sokan adják a fejüket segítő munkára a rákból való gyógyulásuk után. Én magam először a Minden OK oldal írásában találtam meg a lehetőséget arra, hogy másokon segítsek, és írás közben merült fel bennem az igény a tanulás iránt.

Szuper dolog amúgy, hogy vannak távoktatásos és online természetgyógyász-iskolák is, így aztán nem kellett lemondanom arról sem, hogy a Kedvessel éljek külföldön, és csak a gyakorlati képzésekre jártam haza.

***

Ennek a cikknek a megjelenését a tantermi és online természetgyógyász-képzések, továbbképzések specialistája,

a Konnektív Felnőttképző Kft. támogatta.

Köszönjük nekik! 🙂